Kinek az igaza, az igaz?

2017 nyarán volt egy nagyon emlékezetes "aha" élményem a mások meggyőzésére való késztetésem felismeréséről. Hogy miért csinálom? Miért mondom tovább, és tovább azt a dolgot, amiről szentül meg vagyok győződve, hogy úgy jó, ahogy van, miközben a másik ember meg ennek a szöges ellentétét gondolja/mondja egy cseppnyi realitást sem adva az én saját állításomnak? Mert hát az én igazam az igaz, és tessék már meghallani amit közölni szeretnék!

Amikor ez megtörtént, akkor valahogy hirtelen egy olyan megfigyelő szerepében találtam magam, aki egyszerre az adott történést szemléli és éli is. Nagyon furcsa és egyben felettébb érdekes megélés volt ez számomra, és csak bátorítani tudok mindenkit arra, hogy ha esetleg van egy olyan visszatérő szituáció az életében, ami nehéz számára, akkor ebben az esetben álljon meg egy pillanatra és tegyen fel önmagának belső kérdéseket, hogy mit is akar elérni ezzel? Kinek akar bizonyítani? Miért is baj az, ha a másik másként gondolja, mint én? Ekkor az elméje nem ugyanazt az utat fogja bejárni, mint addig oly sokszor, hanem nyit egy újabb kaput a Világra, amivel megfigyelőként és szereplőként is élvezheti az "előadást", pedig csak egy jegyet vett a műsorra.

És hogy miért is csináljuk ezt sokan? Mert lássuk be! Az ember társas lény és figyelemre vágyik így, vagy úgy. A figyelem pedig: szeretet! De ha már képes vagyok arra, hogy kellő figyelemmel lássam el magam, akkor már nincs szükségem arra, hogy a külvilágból begyűjtsem azokat a figyelem energiákat, amik az alapvető működésemhez szükségeltetnek.

Amikor azt érezzük, hogy valaki nem figyel ránk eléggé, nem hallja meg, amit mondani/közölni szeretnénk, akkor hirtelen úgy érezhetjük, hogy nem is létezünk, és a magány fájdalmas szorítását véljük felfedezni a torkunkban és a gyomrunkban. Ennek felismeréséhez fontos szempont egy mély önismeret elsajátítása, hogy a helyén tudjunk kezelni egy ilyen szituációt, mert aki képes megfigyelni a saját belső világát és a külvilágra adott válaszreakcióit, az rá fog jönni, hogy mindez a hiányérzet a saját belső állapota, ami miatt rosszul érzi magát.

Ha hajlandó ezt elismerni, beemelni a tudatos tartományába és nem lefojtani az ösztönök szintjére, akkor nem kezd játszmába, nem kezdi el lenyomni a másik felet, hogy a saját malmára hajtsa a vizet. Mert tudom, nagyon hosszú az út odáig, amíg már zsigeri szinten is el tudjuk fogadni azt, hogy valójában mindenkinek a saját igaza az igaz. Azaz a saját tudatossági szintjén, szűrőjén,  szemüvegén keresztül amit gondol, állít, azt bizony igaznak éli meg, ergo a saját működési rendszerén belül az igaz.

Persze bizonyos rossz érzéseket nem lehet ilyenkor megúszni, amik egy-egy ilyen interakció során felszínre jönnek, de el lehet gondolkodni, hogy miért is van szükségem azoknak a bizonyos embereknek a figyelmére, elfogadására? Miért is kell nekem azt a másikat arról meggyőznem, hogy az én igazam legyen az ő igaza is? A figyelem elvesztésétől való félelem pedig sok embernek ott munkál a tudattalanjában.

A félelem egy nagyon fontos dolog, amikor szükség van rá, nem véletlenül létezik. Viszont ha meg tudom nevezni a félelmem tárgyát és elkezdem kiismerni a működését, akkor nagyot tudok előre lépni a saját életemben. Szemügyre tudom venni és egy olyan stratégiát tudok kidolgozni rá, amivel kezelni tudom ezt a félelem érzetet, sőt...magasabb szinteken transzformálni tudom az erejét. Már nem csak a sötétben tapogatózom és várom a csodát, hogy majd jobb lesz valamikor.

Az élet nem vár senkire, most van, most történik, nem holnap, nem tegnap, hanem most!

Ami út nekem ki van jelölve, az az én utam, a sajátom! Nem másé, csak is az enyém. Ami nekem bevált, az nem biztos, hogy másnál is működőképes pont így, pont ebben a formában. Nem is kell, hogy az legyen, hisz ettől szép a Világ, hogy nem vagyunk egyformák. 

Nagyon szeretem a régi korok tanmeséit, tele vannak olyan örök érvényű életigazságokkal, amik képesek a tudatunk belső magjába hatolni és ott kis magocskákat elszórni, amik aztán szépen fejlődésnek indulnak.

Jöjjön itt az egyik kedvencem a sok közül:

Egy idős bölcs üldögélt a Korinthoszba vezető út szélén egymagában. Hosszú ideje ült már ott csendben, mikor is egy utazó lépett oda hozzá, és így szólt:

„Jó napot, bátyám! Mondd csak, milyenek az emberek Korinthoszban?”

Az öreg erre visszakérdezett:

„Honnan jöttél, fiam?”

„Athénból.” – hangzott a válasz.

„És ott milyenek az emberek?”

„Ne is kérdezd!” – kezdett panaszkodni a fiatal vándor – „Szörnyű, velejéig romlott emberek élnek ott. Lusták, csalnak, hazudnak, ott tesznek keresztbe a másiknak, ahol tudnak. Ezért jöttem el onnan.”

Az idős bölcs ekkor így szólt:

„Sajnos nincs szerencséd, fiam. Korinthoszban is ugyanez a helyzet: pont olyan lusta, csaló, hazug emberekkel fogsz találkozni, mint Athénban.”

A vándor elköszönt, majd elkeseredetten folytatta útját.

Valamivel később az öreget egy újabb utazó szólította meg, aki szintén Athénból érkezett. Azt szerette volna tudni ő is, hogy mire számíthat Korinthoszban. A bölcs ember tőle is megkérdezte, milyenek az athéni emberek, mire a vándor így felelt:

„Ó, nagyon barátságos, jó emberek élnek Athénban. Sajnáltam is elhagyni a várost, mert rengeteg jószívű embert ismertem meg ott.”

Az öreg erre így válaszolt:

„Ne aggódj, nagyon jó helyre jöttél. Korinthoszban is nagyon sok remek emberrel fogsz megismerkedni.”

Az utazó nagyon megörült a jó hírnek, és miután elköszönt, boldogan folytatta útját Korinthoszba. Ekkor egy fiatalember lépett az idős bölcshöz. Végig a közelben volt, és hallotta mindkét beszélgetést.

„Micsoda kétszínű alak vagy te! Nem is gondoltam volna, hogy képes vagy így megvezetni az embereket!” – szólította meg felháborodottan az öreget.

„Tévedsz, fiam, egyáltalán nem erről van szó. Tudod, a világot olyannak fogjuk látni, amilyenek mi magunk is vagyunk. Ha a félelem, a rosszindulat és a panaszkodás lakozik a szívünkben, akkor ezt fogjuk észrevenni magunk körül is. Ha viszont a szeretet és a jóindulat tölti be a szívünket, akkor csupa olyan emberrel fogunk találkozni, akik szintén ilyenek.”