Az egészséges bánat

Amióta az eszemet tudom aktív álmodó vagyok. Az anyai Nagymamám is az volt, így elég korán elkezdtem megfigyelni és kiismerni az álmaim természetét. Már az általános iskolában is álomnaplót vezettem, ezáltal rengeteg lejegyzett álmom van a mai napig bezárólag. Sokan mondták már nekem: "ezekből akár egy könyvet is írhatnál, mert a legtöbb regénybe illően fordulatos és lebilincselő"...de ki tudja, talán egyszer...valamikor 🙂 

A Nagymamán 2016. februárjában halt meg. Nem tudtam tőle elbúcsúzni, mert karantént rendeltek el akkor a kórházban. Hónapokig tehetetlen düh tombolt bennem, és próbáltam megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Hogy miért így? Miért most? Miért nem várt meg, amíg bejutok elköszönni?

Majd egyszer csak vele álmodtam. Fiatal volt, erős. Mintha a családi fotóalbum egyik képéről lépett volna elém, abból az időből, mielőtt Anyukám született. Meglepetten nézett rám, ahogy én is rá. Azt mondta ne keressem, mert ő jó helyen van és nekem itt még nincs dolgom.

Kb. egy év telt el, amikor újra álmodtam vele, de akkor már úgy jelent meg, ahogy az emlékeimben élt. Egy vonatpályaudvaron találkoztunk, megölelt és mosolyogva nézett rám, majd elment. Hálás voltam ezért az álomért, de a korábbiért is, hisz szép fokozatosan történt meg az elengedés. Ahogy készen álltam rá. Ezért amikor nagy ritkán megjelenik az álmaimban, akkor tudom, hogy valami fontos dologra hívja fel a figyelmem.

Így történt, hogy idén február vége felé, hosszú évek után ismét vele álmodtam. Most semmit nem mondott, csak egykedvűen ült azon a régi piros kanapén, ami a szobájában volt és engem nézett. Fejkendő a fején, a lábain takaró. Nem értettem miért, vagy mire véljem, hogy "eljött." Hisz a halálának évfordulója február elejére esik. De úgy voltam vele ez talán még bőven belefér ebbe az időszakba is. Viszont csütörtök reggel már zsigerileg is megérkezett a felismerés a "látogatása" valódi céljáról.

A Mama volt az, aki még egy perforált vakbéllel is képes volt az orvosra mosolyogni, miközben szinte felemésztette a fájdalom. De amint a doki megjelent, úgy a mosoly is az arcán. Ez a kép mélyen belém égett. Üzenete: tartani kell magad, akkor is ha fáj és ne mutasd másnak!

Ennek valamikor még talán volt létjogosultsága valahol, hogy erősnek kell lenni minden helyzetben, hisz a Dédnagyapámat fiatalon ölték meg a háborúban, és a Mamámnak - a legidősebb révén - cseléd sorba kellett vonulnia, hogy eltartsa a családot. Ott nem volt más választás. Kényszer volt.

Ma már nincs külső kényszerítő erő, de mégis időnként időről-időre felfedeztem magamon, hogy még akkor is, ahol "helye" és "tere" lenne, nem engedem meg a fájdalmat, vagy a nehéz érzéseket. Holott ez is az élet természetes része, hogy van amikor a Nap nem süt olyan fényesen, mert beborul az ég.

Egy olyan világban élünk, ahol az "érezzük jól magunkat mindenáron" szinte elvárt alapérték. Hajlamosak vagyunk lehasítani, leválasztani, vagy eltagadni, másnak mutatni magunkat. A munkába temetkezni, vagy bármi másba menekülni csak, hogy ne érezzük, ha fáj.

A Mamám azért jött, hogy erre emlékeztessen. Mert már nekem lehetőségem van másként csinálni, engedhetem, hogy fájjon, amikor fáj, és ez rendben van. 

Valódinak és önazonosnak lenni pedig azzal is jár időnként, hogy már nem akarunk jópofát vágni csak azért, hogy a környezetünket kikíméljük önmagunktól.

"Az egészséges bánat – az ékkő, amelyet sokszor megcsontosodott sérelmek mögé rejtenek – gyakran a jelen és múlt helyzet elfogadásának túloldalán várakozik. Nem feltétlenül könnyű helyeselni, de ha meggátoljuk, hogy a fájdalom energiája kifejtse a hatását, akkor legfeljebb a felhalmozódását segítjük elő. Ahogy Gordon Neufeld mondja: „A könnyek tengerében menekülünk meg.”"
- Máté Gábor - Normális vagy -

Szeretettel,
Magdi

Kép: saját kollázs