Ki vagyok én?

A mai, felgyorsult világunkban teljesen más értékrendek uralkodnak, mint szüleink, nagyszüleink idejében. Ami nekik lehetővé tette, hogy azok alapján határozzák meg önmagukat, az már számunkra se nem releváns, se nem kompatibilis. Ezért kiemelten fontos megtalálnunk a valódi lényünk alapjait és feltárni azokat az erőforrásainkat, amik által a saját életünk, saját történetünk tevékeny alkotóivá válunk.

Ez viszont hatalmas kihívást jelent manapság, mert olyan társadalomban élünk, amelyben a teljesítmény és a profit a legfontosabb. Miközben kevés hely marad a valódi értéket képviselő dolgok számára. Hiszen a mostani világkép egy olyan illúzióra épül, ahol "minden rendben van", ahol minden túlretusált és messze nem életszagú. Ahol az árnyéknak nincs helye, mert csak fény a jó, a fény az ami gyógyít. Miközben ha éjjelente nem hajtanánk álomra a fejünket, belehalnánk. Valahogy minden fel van címkézve, ami által sokan belekényszerülnek egyfajta kettéhasítottságba.
A pozitív értékek uralma alatt élünk, ahol a legfőbb cél az, hogy gondosan eltervezve érezzük jól magunkat, az ajtón kívülre helyezve mindent, ami esetleg nehéz, vagy nem kellemes. Majd idővel, egyszer csak azt vesszük észre, hogy kipipáltuk a jó munkahelyet, pipa a jól működő párkapcsolat, pipa a szeretetteljes családi légkör, minden is, ami csak "kell" és valahogy mégsem érezzük magunkat boldognak. Biztosan ezt akartam? Ki vagyok én ezek nélkül?

Nagyon félelmetes tud lenni, amikor valaki egy hasonló identitásválságot él át, mert azt se tudja meghatározni, hogy ki ő és mi az, ami igazán boldoggá tenné. Járkál mindenfelé, segítőktől-segítőkhöz, látszat és félmegoldásokon túl, hátha azt a bizonyos űrt gyorsan be tudja tölteni valami, vagy valaki. De ez csak ideig-óráig sikerül. Gyakran megesik, hogy azok az egyének esnek mély depresszióba, akiknek kizárólag a családi minta ad identitást és azt se tudják még elképzelni se, hogy hogyan csinálhatnák ezt másként, ha nem így.

De az se sokkal jobb, amikor olyan hitmondatok munkálkodnak a mélyben, hogy: "én soha nem akarok olyan lenni, mint az anyám, vagy az apám!", aztán valahogy mégis olyan kifacsart helyzetekben találják magukat, ahol ismét felhangzik a fazonigazításon átesett mondat: "pont olyan vagyok, mint az anyám, vagy az apám!". Mert igen, ha máshogy nem megy, akkor ilyen áron, de az oda akarunk tartozni. És ha tetszik, ha nem, olyanok vagyunk, mint a szüleink, mert belőlük vagyunk. Ez életünk alapja, és ha ezt kérdőjelezzük meg, akkor a saját létezésünket is.

"A legnagyobb boldogság az, amikor az ember készen áll, hogy önmaga legyen." - Rotterdami Erasmus

Az értéktelenség érzete; a nem vagyok elég jó; bűntudat azért, mert élek; azt se tudom ki vagyok és mit akarok...stb, mind-mind árulkodó jelek lehetnek arra vonatkozólag, hogy valaki csak ezeken a megéléseken keresztül képes odatartozni a származási családjához. Holott, alapvető joga van ezt illetően lélekszinten. 

De nem vagyunk egyformák, és nincsenek bevált receptek, ahogy kőbe vésett problémák se, ami mindenkire ugyanúgy hatnának, vagy érvényesek lennének. Ezért is fontos az egyénre szabott családállítás, még akkor is, ha az csoportban zajlik. Ugyanis attól, mert csoportos formában történik, egyéni folyamat, amiben a képviselők, csak a vizsgált rendszer elemeinek térbeli megjelenítői. 

Legközelebb május 25-én a 17. kerületben akár ki is próbálhatod.

https://fb.me/e/21st6RUQG

Szeretettel,

Magdi

Kép: saját kollázs