A direkt Merkúr a Halakban - jelenlét a változásban

Ma, április 7-én a Merkúr direkt mozgásra váltott a Halak jegyében, ahol együttáll a felszálló holdcsomóval, a Szaturnusszal és a retrográd Vénusszal is, miközben a Rák Marssal és a Bika Uránusszal is támogató fényszög aspektusokat képez. De ne felejtsük el a Kosba lépett Neptunuszt se, hisz hatótávolságon belül van ő is és még lesz is, ahogy a Merkúr újra felveszi a saját ritmusát. Vasárnap pedig a Vénusz is befejezi hátrálását a Mérleg telihold fénye alatt...de erről majd később.

Egyre többen érezzük, hogy valami változik bennünk és körülöttünk, de a „hogyan tovább?” kérdése nem mindig hoz azonnali válaszokat. Talán nem is kell. Talán most nem a válasz, hanem a figyelem a lényeg. A Halak túloldalán a Szűz a rendet keresi, a Halak a feloldódást, az egységet. A kettő közötti térben megtanulhatunk egy új minőséget: jelen lenni a "tökéletlenségben".

Nem véletlen, hogy nem írtam arról, amikor a Merkúr egy hete visszalépett a Halakba. Annyi minden zajlott és zajlik a felszínen és a mélyben is, kollektív és egyéni szinten egyaránt, hogy mikor elkezdtem írni valamiről, nem jöttek úgy a szavak, mint ahogy eddig megszoktam, vagy ahogy írni szeretek. Ezért próbálkoztam másként. De az se volt az igazi. Így végül úgy döntöttem, hogy rendben, most akkor ez van. Valami bennem is alakul az írással kapcsolatban, ezért időt kell hagynom neki. Szeretném máshogy, mint eddig, de még nincs meg az új. Hagytam. Figyeltem. Figyeltem, hogyan formálódik bennem, alakul, formát ölt, mire megfognám, eltűnik, majd kis idő elteltével újra felbukkan, de megint másként. Tudom mi az irány, mit szeretnék, mit akarok, de a hogyan még várat magára. De ez így van jól, mert tudom, hogy már itt van, csak még nem férek hozzá teljesen. Valahogy ez nagyon is leképezi "kicsiben", amit az utóbbi időben sokak tapasztaltak/tapasztalnak más-más aspektusokban.

Lépni előre, majd vissza, megállni, majd újra előre. Megvan a késztetés, megvan a vágy, de még valami kivár bennünk. Azt gondolom, hogy ez egy olyan érési folyamat, amit nem lehet siettetni. Végek és kezdetek küszöbén állunk. Ráadásul nem vagyunk egyformák, mindenki a saját ritmusában halad és tart, ahol tart. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg információ zúdul az önismereti-segítő-asztro-spiri szektorban és valahogy akarva-akaratlanul is azon kaphatják néhányan magukat, hogy elkezdenek szorongani, vagy bűntudatuk lesz, ha épp másban vannak, vagy nem ott "tartanak", amiről mindenki "beszél".

Az önfejlesztés, belső munka, személyes növekedés - bármilyen nevet is adunk neki - sokunk számára fontos kapaszkodó. Segít eligazodni nehéz időszakokban, értelmet adhat a káosz közepette, és egyfajta biztonságérzetet is. De eljön egy pont, ahol már nem biztos, hogy támogat, hanem elkezd visszatartani.

Könnyű beleragadni abba a hitbe, hogy mindig „jobbá” kell válni. Hogy van egy ideális, már-már szuperemberi énkép, amit el kellene érnünk - és emiatt levágjuk, elutasítjuk magunkról azokat a részeinket, amik „csak” emberiek. A harag, a féltékenység, a frusztráció - ezek nem férnek bele a „fejlett én” képébe, így inkább elnyomjuk őket. A „jól vagyok” és „boldog vagyok” típusú belső mondatok így lassan nem is belső valóságot, hanem védekezési mechanizmust tükröznek.

Az önfejlesztés paradox módon épp az elkerülés egyik formájává válhat, ha túltoltjuk. Egy kontrollált világ illúzióját kínálja: ha már a külvilág kiszámíthatatlan, legalább a testemet, a napi rutinjaimat, a légzésem ritmusát...stb. irányíthatom. Nem csoda, hogy sokan ezekbe kapaszkodunk, miközben a világ - politikailag, társadalmilag, ökológiailag - egyre hektikusabbá válik.

De ez a visszahúzódás az egyén szintjére - még ha ideiglenes nyugalmat is hoz - könnyen elszigetelhet és távol tarthat attól az egyszerű örömök megélésétől, amit nem a fejlődéshez kötött tevékenységek nyújtanak. Elzárhatja a kapcsolódást a mindennapok apró, de igazán fontos pillanataihoz is, amelyek nem a folyamatos önmegvalósításról szólnak. Az "átlagos" hétköznapi létállapotok, a közösségi felelősségvállalás, az empátia és a mások iránti figyelem éppúgy hozzátartozik az emberi tapasztalathoz, mint a belső munka. Miközben folyton dolgozunk magunkon, nehéz egyszerűen csak „ott lenni” azzal, ami van - anélkül, hogy rögtön meg akarnánk változtatni, javítani, áttranszformálni. Pedig az emberi tapasztalat nem csak fejlődésből, hanem megtorpanásból, tökéletlenségből, és - talán leginkább - kapcsolódásból áll.

A belső munka érték. De nem egy elérendő cél, hanem eszköz. Nem útvonalterv. Inkább egy belső táj, amin keresztülhaladva néha megállunk, néha eltévedünk, de mindig visz valahova. Talán most épp oda, ahol már nem kell mindent jobbra cserélni önmagunkban - csak mélyebben érezni és látni, ami van. Csak egyszerűen ott lenni, ahol vagyunk. Egymás mellett. Együtt, emberinek lenni.

Magdi

Kép: saját kollázs